Nyár végén megkeresett egy fiatal pár, akikkel már az első találkozás alkalmával azt éreztem, mintha egy korábbi diskurzust folytatnák, annyira jól el tudtunk beszélgetni az esküvővel kapcsolatos kérdéseken túl a világ dolgairól is. Az esküvő napja előtt négy nappal volt a személyes ismerkedés, ahol kiderült, hogy a menyasszony lengyel származású, a vőlegény pedig magyar és villámgyorsan szervezik az esküvőjüket, amelyet eredetileg májusra terveztek, de a vírus miatt el kellett napolni. Félve attól, hogy ősszel annyira szigorodnának a nemzetközi utazással kapcsolatos szabályok, hogy esélytelenné válna az esküvő megszervezése 2020-ban, gondoltak egyet és kitűzték augusztus 8-át új dátumnak abban reménykedve, hogy addig nem történik számottevő változás a korlátozásokat illetően és a lengyelországi vendégek is el tudnak jönni. Szerencséjükre bejött a számításuk és egy csodálatos esküvőt hoztak össze extrém rövid idő alatt.
Azért is volt különleges ez az esküvő, mert nem egy hagyományosnak mondható helyszínen volt a lagzi, hanem a Békásmegyeri Szent József-plébánia kertjében. A szertartás a plébániához tartozó templomban volt megtartva, ezért a násznépnek csak át kellett sétálni az út túloldalára és már meg is érkeztek a lagzi helyszínére. A plébánia udvara rendkívül hangulatos környezetnek bizonyult és az idő is kegyes volt hozzánk. Sötétedés után hangulatfényben folyt tovább a buli egészen későig.
A helyszínhez remekül illett az esküvő témája, amit a menyasszony álmodott meg, vagyis a 60-as éveket idéző stílus. A zene is ennek a jegyében lett összeválogatva és a pár ünnepi öltözéke is a 60-as évek hangulatát idézte.
A kedvencem a süteményes pult volt az udvar közepén és az étkezés egyik fénypontja, a grillázstörés. Számos esküvőt fotóztam már, de ezzel a hagyománnyal még nem találkoztam. Az a lényege, hogy az ifjú párnak szét kell törni egy rendkívül díszes grillázstortát és ahány darabra sikerül törjék, annyi együtt töltött boldog év vár rájuk.
Nagyon örülök, hogy engem talált meg ez a csodás pár az esküvői fotózás feladatával. Mint utólag kiderült ők sem bánták meg a döntésüket. A menyasszony sorai a képek átadása után: “kifejezetten elégedettek vagyunk, fantasztikusan sikerültek a fotók, sötétben is! ! ! Tök jó érzés újra átélni a szertartást, a gratulációkat, a közös képeket... Köszönjük, hogy megörökítettetek sok olyan szép pillanatot, amit nekünk esélyünk se volt észrevenni.”
Nemrég kaptam megtisztelő felkérést egy kedves ismerősömtől, hogy én fotózzam a polgári esküvőjüket. A menyasszonyt, Melindát, már évek óta ismerem és több ízben volt lehetőségem fotózni őt - leginkább divat jellegű és portréfotók készültek róla. Első találkozásunk óta tartjuk a kapcsolatot és bár nagyon ritkán látjuk egymást, mégis olyan, mintha az idők kezdete óta ismerném.
A felkéréssel egy teljesen új helyzet állt elő, amely nagy izgalommal töltött el. Öröm volt megismerni a vőlegényt is és megtapasztalni azt a természetességet, amit párként képviselnek, és amiből Melinda korábbi fotózásai alkalmával már kaptam egy kis ízelítőt.
Számomra azért volt különleges ez az esküvő, mert a pár önmagát adta és nem akartak megfelelni semmilyen elvárásnak. Ez a felszabadult öröm pedig hatott a vendégekre és az anyakönyvvezetőre is. Csak bíztatni tudok minden párt, hogy legyetek olyanok, amilyenek vagytok a Nagy Napon is, hiszen ez a nap Rólatok szól és nem arról, hogy megfeleljetek másoknak!
Melinda Marylin Monroe stílusa annyira elvarázsolt, hogy nem tudtam visszafogni magam a fotó kidolgozás terén és sok régi hangulatú képet készítettem. Persze mindegyik fotót megkapták színesben is, de hozzám a fekete-fehér képek állnak közelebb ;)
Múlt év végén felkérést kaptam egy reklámfotózásra a Tipton Eyeworks márka megálmodójától, Milaskey Tipton Zakariástól. Rövid idő állt rendelkezésre a szervezésre, de éppen elegendő ahhoz, hogy körém rendeződjön a világ és összeálljon egy jó csapat a fotózás napjára. A főszereplők bakelitlemezből készült Tipton szemüvegkeretek voltak. Az én feladatom volt a megfelelő modell megtalálása és a helyszín kiválasztása. Úgy éreztem a karakteres szemüvegek karakteres modellt igényelnek, aki nem elrejtőzik a keretek mögött, hanem inkább kifejezésre juttatja a stílusát általuk. A helyszín tekintetében fontos szempont volt, hogy ne organikus, hanem inkább urbánus keretet biztosítson a képekkel megfogalmazott történetnek. Így esett a választásom a Veres Pálné utcára és környékére a Ferenciek tere közelében. Még a fotózás előtti napokban felderítettem a terepet és kiválasztottam néhány különlegesebb utcarészt, hogy legyen egy térkép a fejemben a fotózás napján, így kizárva a plusz körök futásának minden lehetőségét.
Különös téma a reklámfotózás olyan szempontból, hogy itt a termék kap főszerepet a modellel szemben, és nagyobb kihívás (számomra) egy sima portréfotózásnál, mert itt sokkal több mindenre kell figyelni egyszerre: milyenek a fények, milyen a modell arckifejezése, milyen a mozdulata, milyen a háttér, hogy áll a ruha, hogy áll a kalap, jó-e a smink, hogy áll a haj, mit tegyen az asszisztens, mi legyen a következő helyszín, mi legyen a következő ruha, milyen hangulatot szeretnénk elérni a képekkel, hogyan lehet kihozni a modellből a maximumot, hogyan lehet nem mindennapi képeket készíteni, mikor váltson ruhát a modell, milyen ruhára váltson a modell, mennyi idő van még hátra a modell ránk szánt egy órájából…
Elengedhetetlen a modellel történő minőségi interakció és az oldott hangulat, amely teret nyit a spontaneitásnak. Így az erőltetett mozdulatok észrevétlenül természetessé olvadnak és a bemutatott tárgyak élővé válnak az érzelmek által.
Mindent összevetve egy mozgalmas, izgalmas és eredményes fotózásunk volt. Remélem sok hasonló lesz idén is :)
Modell: Mayaris Melinda Sminkes: Liv Rideg Makeup Asszisztens: Lieszkovszky László Termékek: Tipton Eyeworks szemüvegek Benti helyszín: Mantra specialty coffee bar
Július végén polgári esküvőt fotóztam Tatán. Ez az alkalom több szempontból is különleges volt számomra: egyrészt a helyszín miatt –a tatai angolkertet csak ajánlani tudom mindenki számára, aki a páros képek helyszínét a természetben képzeli el–, másrészt azért, mert az ifjú pár származásukra büszkén, székely ruhában kötötte össze az életét. Az ünneplés szűk körben zajlott, családias, meghitt hangulatban. Tetszett a nap egyszerűsége és az, hogy a kis létszám miatt mindenkire jutott ideje a párnak.
Noha a páros fotózáskor a tűző napsütés nem kedvezett a képek szempontjából, meglepően hatékony volt az a másfél óra, amit ezen képek készítésére szántunk. Ilyenkor igen sokat jelent egy asszisztens, aki szavak nélkül is tudja a helyét és szinte észrevétlenül varázsolja elfogadhatóvá a fényeket a mostoha körülmények között –ezért hálás köszönetem a segítségemnek és alkalomadtán ötletadómnak, Lieszkovszky Lászlónak.
Az tetszett a helyszínben, hogy kis területen sokféle környezet adhatott keretet a képeknek: borostyánnal benőtt erdős részek, mini barlang, műromok, hidacska, tópart, kastély, padok, ivócsap. Azt hiszem itt mindenki talál olyan részt, ahol szívesen látná magát lencsevégre kapva.
Jó volt része lenni ennek a szép napnak és osztozni a mérhetetlen örömben, amit a közös útra lépés jelent. Köszönöm a bizalmat!
Hogyha akad egy kis holtidő -mondjuk buszozás közben- szeretem megtölteni tartalommal és szakmai dolgokat keresgélni a neten. Mindig inspiráló olvasni más fotósok gondolatait és nézegetni a képeiket. Nemrég Édouard Boubat (francia fotós 1923-1999) szavai ragadtak ki a napi mókuskerékből: “Nem tudsz élni, ha megközelíthetetlen vagy. Az élet nem más, mint sebezhetőség.” (saját fordítás). Itt az angol nyelvű idézet: “You cannot live when you are untouchable. Life is vulnerability.”. Különös kettősség jellemez bennünket: egyrészt szeretnénk, ha észrevennének, ha megkedvelnének, ha elfogadnának, ha elismernének, másrészt viszont van bennünk egy elemi félelem a kudarctól, az ismeretlentől, a bizonytalantól, ami arra késztet, hogy bezárkózzunk és majdhogynem kivetkőzzünk a főszereplői szerepkörből az életünkben. Természetesen személyiségfüggő, hogy ki mennyire nyit vagy zár a világ felé, de egy valami közös mindannyiunkban: úgy szeretnénk kibontakozni, hogy közben ne szerezzünk sebeket vagy legalábbis minél kisebb mértékben sérüljünk.
Amikor olyan helyzet áll elő, hogy bármilyen okból kifolyólag kamera elé kell állnunk, nagy valószínűséggel elfog az izgalom és az aggodalom. Ilyenkor nincs menekvés. Vissza kell bújni a szerepbe. Vissza kell lépni a “színpadra”. Ez egy introvertált személynek hatalmas erőfeszítés lehet, ugyanakkor lehetőség arra, hogy megbátorodjon. Fotósként az a fő célom, hogy függetlenül attól, hogy a modell mennyire lámpalázas és rejtőzködő típus, jól érezze magát a fotózáson és megfeledkezzen a “színpadról”.
Volt egy izgalmas portréfotózásom június végén, amely éppen ennek a kettősségnek a feloldásáról szólt. Egy olyan fotósorozatot szerettünk volna megalkotni a modellel, amely szilárd vizuális alapot biztosít egy honlaphoz és a hozzá tartozó közösségi oldalakhoz.
Íme a modell bemutatkozása:
“Szarka Anita vagyok. Egy ideje kerestem a szót, amely magában foglalja mindazt, aki és amilyen vagyok művészként: az énekesnőt, a dalszerzőt, azt, aki zenei workshopokat és énekköröket tart, a színeket, a virágzást, a kapcsolódást gyökereimmel, a szabadságot, az érzelmek mély megélését és a flow-élményt, amit a zenén keresztül megélek. Hát itt van: Mayflower.”
Meglepő volt számomra, hogy mennyi izgalom van Anitában annak ellenére, hogy ő szokva van a szerepléshez és a színpadhoz. Itt derült ki számomra, hogy nem számít a modell foglalkozása, a sebezhetőség érzése nem tompul. Szóval teljesen mindegy, hogy filmsztár áll a kamera előtt vagy asztalos, énekes vagy óvónő. Mindannyian hasonlóan reagálnak a helyzetre.
Erről jut eszembe - van egy rendkívül jó interjú a neten Annie Liebovitz fotóssal: https://www.youtube.com/watch?v=Z5wngOvB8v8. Érdemes végighallgatni vagy legalább meghallgatni azt a részt, ahol Annie Micheal Jacksonról mesél (15:50 és 16:40 között). Álmomban sem gondoltam volna, hogy a híres énekes szégyellős volt…
Ha Annie szavait veszem alapul, akkor kijelenthetem, hogy minden modellemnek egyforma támogatásra van szüksége abban, hogy merjenek megnyílni. Michael Jackson is csak abban a biztonságot nyújtó környezetben tudott igazán kibontakozni, amit Annie nagy körültekintéssel és szeretettel létrehozott körülötte. Szerintem egy fotós fő feladata nem az exponáló gomb sűrű nyomkodása, sokkal inkább annak a biztonságos “térnek” a megteremtése, amelyben otthonosan mozog a modell. Minden más mellékes. Nincs nagyobb ajándék annál, amikor megláthatjuk a modell igazi arcát, és megmutathatjuk a világnak azt az értéket és szépséget, amit képvisel.
Úgy érzem Anitával sikerült létrehoznunk azt a közös “teret”, amelyben mindketten jól éreztük magunkat :) Íme néhány kép a fotózásról:
Hosszúra sikeredett a bejegyzés (ez is bizonyítja, hogy esküvőt fotózni bizony összetett dolog :) ), ezért a fontosabb részeket vastag betűvel jelöltem, ha szeretnél gyorsabban végezni az olvasással idő szűkében…
A napokban beszélgettem egy fotós ismerősömmel arról, hogy milyen kihívásokkal jár egy esküvő fotózása számomra, és hogyan nézek szembe az adódó nehézségekkel. Ez a beszélgetés inspirált arra, hogy megosszak Veletek néhány gondolatot a témával kapcsolatban, csak hogy nyerjetek egy kis bepillantást a kulisszák mögé…
Az egyik fő téma a beszélgetés során az izgalom volt. Valószínűleg Te is azok közé tartozol, akik azt gondolják, hogy az esküvői fotós már rutinból nyomja, a kisujjában van az egész, és csöppet sem izgul. Már évek óta várom azt az esküvőt, amely után elmondhatom magamról, hogy teljes nyugalommal és erőfeszítések nélkül fotóztam végig a napot, de még nem jött el ez az alkalom. Egyvalamiben viszont érzek változást… Abban, hogy a belső nyugtalanságomat egyre ügyesebben sikerül elegánsan becsomagolnom, és az apró kételyek vagy kizökkenések nem rajzolódnak ki az arcomon elbizonytalanítva az ifjú párt, ezzel holt mederbe terelve egy-egy jónak induló mozdulatot, pillantást, pillanatot. Általában mindenki arról számol be, hogy mélységes nyugalmat érez bennem, amikor együtt alkotunk, aminek nagyon örülök, mert ez is a célom. Visszatérve az izgalomra – arra jöttem rá, hogy szerves velejárója az esküvői fotózásnak, mint a lámpaláz a színészeknél egy előadás előtt. Ez is egyfajta hajtóerő és üzemanyag. Nem szabad elfojtani és haragudni rá, inkább örülni kell neki és együtt élni vele. Nem tudtam ellenállni, hogy megguglizzam ezt a témát még több információra szomjazva. Böngésződésem során arra a következtetésre jutottam, hogy az öreg rókák is izgulnak - ez a normális és a természetes. Így nyugtattam meg magam, hogy nem velem van a baj, és nem vagyok egy állandóan görcsölő stresszgóc… Ráébredtem, hogy ha nincs izgalom, akkor felveszi a helyét a közömbösség, ami egyenlő a hanyatlással, hiszen ilyenkor már nem annyira töri magát az ember, és nem feltétlenül akar fejlődni – elkezdi a favágó stílusban űzni a szakmát. Azt hiszem, ilyenkor kell abbahagyni vagy valami motivációt találni, ami segít az egészséges izgalom megtartásában vagy visszanyerésében…
Ha már házas vagy, akkor biztosan tudod, hogy az esküvőn a dolgok menete eltér attól, ami le vagyon írva és ki vagyon tervelve. Ez törvényszerű. Az elején furcsa volt számomra a kavarodás, a kisebb-nagyobb káosz és a csúszás. Mára már kevés olyan dolog tud történni egy esküvőn, amin meglepődöm. Nyilván időnként fölmerül a kérdés, hogy mi az, amibe beleszólhatok és mi az, amit el kell engednem. Egy biztos – fotósként fontos feladatom az alkalmazkodás és a pár támogatása abban, amit szeretnének. Úgy kell belesimulnom a napjukba, hogy szinte észre se vegyék a jelenlétem, de amikor a képeket nézegetik évek múlva, akkor eszükbe jusson a fotós, aki a legigazibb arcukat mutatta meg. Kulcs szerepet játszik az empátia a nap minden percében, amely segít abban, hogy mérlegeljek: mikor meddig lehet elmenni… Erre nincsenek szabályok. Érdemes a megérzésekre hagyatkozni.
Szeretem megfigyelni a párokat. Egy nap fotózás után mindig kialakul egy kép a fejemben, hogy milyen lehet az életben a menyasszony és milyen a vőlegény. Ahány eset, annyi féle. Például olyannal is találkoztam, ahol a lány már túl szeretett volna lenni a páros fotózáson, de a fiú még csak akkor kezdett igazán belelendülni. Ezen kívül millió nyitottsági szint és vérmérséklet lehetséges: laza, bátortalan, szégyellős, bújós, zárkózott, dumás, pörgős, csigavér, távolságtartó, energikus, izgulós, poénkodós, szereplős… Van, aki otthonosan érzi magát a kamera előtt és szinte nincs is szüksége biztatásra vagy tippekre, de olyan is van, akinek érdemes mindent elmondani, segíteni, odafigyelni rá. Egyik sem jó vagy rossz, csak más viszonyulást, másfajta figyelmet és kommunikációt igényelnek. Úgyis a fent felsorolt jelzők csak skatulyák, amelyekbe nem érdemes belegyömöszölni senkit sem, hiszen sokkal többek vagyunk egy-egy ügyetlen jelzőnél. Egy a lényeg: éppen olyannak tökéletes minden pár, amilyenek. Nem kell a Nagy Napon (sem) megfelelni másoknak, főleg nem a fotósnak :)
Egyre inkább foglalkoztat az úgynevezett “lifestyle” műfaj a fotózáson belül, amely lényege a természetesség. Éppen ezért igyekszem minél kevesebbet pózoltatni a párokat. Inkább arra ösztönzöm őket, hogy egymásra figyeljenek, sétáljanak, beszélgessenek, mintha ott sem lennék. Ha sikerül egy oldott, meghitt légkört kialakítani, akkor szinte meg is feledkeznek arról, hogy fotózom őket. A végeredmény pedig egy olyan képsorozat lesz, amely tele van érzelmekkel, és szavak nélkül meséli el a közös történetüket, a szerelmük szépségét és virágzását. Nekem a pár lelke mélyére kell látni, és úgy kell elkészítenem álmaik esküvőjének álom fotóit, hogy azok minél kevésbé veszítsenek a fényükből a nem feltétlenül ideális körülmények miatt bevállalt kompromisszumok eredményeképpen. Ehhez időnként különféle szerepekbe szükséges bújnom a nap során: megfigyelő, cselekvő, pszichológus, stylist, barát, hordár, animátor, motivátor, inspirátor, menedzser vagy akár bohóc… Természetesen vannak olyanok a szerepek között, amelyek nem testhezállók számomra. Ezt persze jó, ha nem veszik észre, csak a nyugodt arcvonásokat és a határtalan türelmet. Nekem minden helyzetben helyt kell állnom a nap során elsősorban fotósként, másodsorban segítőként, társként, emberként.
Általában nem marad figyelmen kívül a törekvésem és a hozzáállásom, amit rendkívül értékelek. A legtöbb esetben figyelmesek szoktak lenni, ellátnak inni- és ennivalóval, esetleg megkérnek a nap második felében egy nyugodtabb időszakban, hogy szusszanjak pár percet, mert biztosan kezdek kimerülni. Úgy gondolom, ha megvan a kémia a fotós és a pár között, akkor ezek a dolgok természetesen jönnek, és építő jelleggel hatnak úgy a fotózásra, mint a hangulatunkra.
Ha olyan párral van dolgom, akik láthatólag önbizalomhiányosak, akkor elengedhetetlen, hogy kapjanak visszaigazolást arról, hogy milyen csodálatosak együtt, és mennyire szépek az esküvői öltözetükben. Ilyenkor mindig mutatok nekik néhány jól elkapott pillanatképet a fényképezőgép kijelzőjén. Ez elegendő is szokott lenni ahhoz, hogy oldottabbak legyenek. Ilyenkor érezni lehet a nagy fellélegzést és megkönnyebbülést rajtuk, ugyanakkor azt is, hogy teljes bizalommal és lelki nyugalommal állnak a kamerám elé, mert meggyőződtek róla, hogy bármennyire is elképzelhetetlennek tűnt számukra, mégis sikerült megragadnom a “szebbik arcukat”.
Talán kevesen gondolnak bele abba, hogy milyen érzés lehet a fotós számára 12 órányi bevetés után az, amikor vége a napnak… Elárulom :) Valami olyasmi, mintha be lennék lőve (bár még soha nem próbáltam): ködös látás, lassú reflexek, tompa agy, fáradt hát, zsibbadt csukló. A módosult tudatállapot nem az elfogyasztott alkoholnak tudható be (ugyanis sosem iszom, ha esküvőt fotózom), hanem a fizikai és szellemi fáradtságnak. Olyanszerű ez, mint egy maratoni futás. Ki kell bírni. Végig kell csinálni. Nem lehet a célegyenes/tortavágás előtt bedobni a törölközőt. Nem lehet feladni. Fontos a lélekjelenlét és az energia tartalékolása. Be kell osztani, hogy az utolsó kattintásra is jusson, mert lehet, hogy az lesz a legütősebb kép az egész nap terméséből. Azt figyeltem meg magamon, hogy amíg tart az adrenalin, addig fel vagyok pörögve, és túl tudok lépni a testi tüneteken, de amikor elérkezik a nap vége és lerakhatom a “lantot”, akkor következik a takarékláng/uborka üzemmód, amíg haza nem érek, aztán mondanom sem kell, hogy altatódalra nincs szükség az alváshoz. Elég egy vízszintes felületen elheverni, és már jön is az álom.
Gyakran hagyom el azzal az érzéssel a buli helyszínét, hogy ha lenne időnk és lehetőségünk gyakrabban találkozni a párral, akkor biztosan kialakulna egy baráti kapcsolat, mert sok a közös téma és hasonló a hullámhossz, de ez általában megmarad gondolat szintjén. Ettől függetlenül mindig örülök annak, hogy szimpatikus, kellemes embereket ismerhettem meg.
A kiadós alvás után következik az utómunka, ami ugyancsak nagy izgalommal tölt el, hiszen most az a feladat, hogy a nyersanyagból kihozzam a maximumot. Addig nem hagy nyugodni a téma, amíg el nem készül a teljes anyag, ami több napnyi számítógép előtti aprólékos munkát jelent. Úgy képzelem ezt az állapotot, mint amikor Michelangelo megálmodta Dávidot vagy a Pietá háromszög kompozícióját. Látta már a kőtömbben a szobrot, csupán idő kérdése volt, hogy a tömbről lehámozza a többletet, ami azt hiszem rettentő nagy kíváncsisággal és várakozással tölthette el. Én is ilyen kíváncsisággal és várakozással látok neki a képek válogatásának és utómunkálásának, szinte újra átélve minden pillanatot.
Visszakanyarodva a címhez – talán most már érted, hogy miért Nagy Nap a fotós számára is a Nagy Nap. Talán már érzed, hogy mennyire fontos a bizalom és a figyelmesség, amikor együttműködünk. Talán már sejted, hogy a fotós munkája nem merül ki a “kattintgatásban”. Ha néhány szóba kellene sűrítenem egy esküvői fotós fő feladatait az exponáló gomb lenyomásán túl, akkor azt mondanám, hogy empátia, intuíció, koncentráció és kommunikáció.
A bejegyzéshez mellékelek néhány képet a legutóbbi esküvőről, ahová engem kértek fel fotózni. Itt is érvényes volt a kavarodás, de összességében nyugis esküvőnek mondanám, mert legalább nem volt csúszás, ami nagy dolog. A pár nagyon kedves volt és figyelmes. Noha elveszítettünk egy órát a páros fotózásra szánt időből a torta cukrászdából való elhozatala miatt, mégis minden jól alakult, mert sikerült pótolnunk az elmaradást az esti órákban, amikor sokkal szebbek voltak a fények. Kár, hogy akkorra már kissé elfáradtak, ezért rövidre kellett fogni a pótlást. Azért sem szerettem volna biztatni őket, hogy több képet készítsünk, mert a menyasszony többedik hónapos pocakkal csinálta végig a napot. Nem szerettem volna rátenni egy lapáttal… A nap végén még beszélgettünk egy órát, aminek nagyon örültem, mert erre ritkán adódik alkalom. Jó volt megismerni őket. A beszélgetés végére úgy éreztem, mintha már aludtam volna egy fél éjszakát, annyira feltöltött ez a kis szociális levezető gyakorlat…
Azt hiszem, minden fotós életében vannak olyan napok, amikor legszívesebben elrejtőzne a világ elől. Ennek több árnyalata lehet. Most csak a két végletet mutatom be. Egy: amikor valami miatt nem vagyok szociális kedvemben, ezért nem tudok olyan intenzitással figyelni a modellre és a fényekre, ahogy elvárnám magamtól. Kettő: amikor nagyon rosszul érzem magam és legszívesebben ki sem kelnék az ágyból, nemhogy fotózzak. A két végletnek bármilyen arányú keveréke előfordulhat időnként. Ilyenkor arra törekszem, hogy mindebből a modell semmit se érezzen, hiszen nem tehet róla, hogy egy olyan napot fogott ki, amikor nem vagyok csúcsformában.
A fent említett második számú végletből indulva kezdődött a történet egy szürke, esős napon. Már hetek óta szerveztük a külföldön élő modellemmel az aktfotózást. Mindketten nagy izgalommal vártuk a kitűzött napot. Be volt szervezve a sminkes. Minden alaposan meg volt tervezve egy dolog kivételével… Fel sem merült bennem, hogy mi lesz, ha bedobom a törölközőt a fotózás reggelén és szinte kis sem tudok kelni az ágyból? Ezért aztán a délelőttöm a ráhangolódás helyett azzal telt, hogy körbetelefonáltam az összes fotós ismerősömet, hogy be tudna-e ugrani helyettem, mert én a halálomon vagyok. Nem lepett meg, hogy éppen aznap senki sem ért rá, hiszen szerda volt, a hét közepe, a legnagyobb hajtás. Magamra maradtam a problémámmal, ami ha lehet, csak rontott a helyzeten. Már-már úrrá lett rajtam a pánik, amikor elérkezett a tettek ideje. Csenegetett a sminkes. Kábultan nyitottam ajtót. Nemsokára a modell is betoppant. Itt a vég, gondoltam.
Nem hittem volna, hogy képes leszek aznap bármi aktív tevékenységre, mégis valami csoda folytán erőt vettem magamon, és minden idegemmel a modellre kezdtem el figyelni, hiszen ez a nap róla szólt, ez a fotózás érte volt. Szerettem volna a tőlem telhető maximumot nyújtani számára függetlenül az állapotomtól. Megnézegettük együtt a kiegészítőket, amiket hozott a fotózásra, aztán a sminkes nekilátott a munkának. Lassan kezdtem fellélegezni. Mintha visszatért volna belém az erő. Mintha kissé kiléptem volna a testemből, és a külvilágra fókuszálás által egy másik, kellemesebb állapotba kerültem volna. Megszűntem létezni önmagam számára, csak a feladat lebegett a szemem előtt és az, hogy meg kell csinálnom, mindegy milyen erőfeszítések árán.
Mire befejeződött a sminkelés már úgy éreztem, hogy készen állok az útra a stúdióig, és a fotózásra is. Persze közben jó néhányszor átvillant az agyamon, hogy őrült vagyok. Hogy mi van, ha balul sül el a dolog és nagy csalódás éri a modellt, mert csak félgőzzel tudtam teljesíteni? Gyorsan el is hessegettem ezeket a sötét gondolatokat. Valami hajtott. Valami azt súgta, hogy hiába indultunk mínuszról, ez csak jó lehet. Sikerülni fog.
A stúdióban annyira magával sodort a feladat, hogy szinte meg is feledkeztem arról, hogyan indult a nap. Ez nem egy poénkodós és nevetgélős fotózás volt, hanem komoly, elmélyült együttműködés. Harmónia egymással, a fényekkel, a fényképezőgéppel. Éppen illő az alkalomhoz. Hogy miért mondom ezt? Azért, mert ez a hölgy azért jött hozzám aktfotózásra, mert nemrég zárt le egy hosszú kapcsolatot, és szeretett volna egy kis önbizalom-tuningot, egy kis lélek-balzsamírt ebben a nehéz időszakban, amikor egy új életre készült új reményekkel és új álmokkal. Ez sokkal inkább egy belső munka és mély, katartikus élmény, mint egy külsőségeken alapuló, könnyed és vidám folyamat. Úgy érzem méltó volt a fotózás egy régi fejezet lezárásához így, ahogy volt, minden “szépséghibájával” együtt.
Mindig is érdekelt, hogy miért vágnak bele a hölgyek egy fehérneműs vagy aktfotózásba. Sokszor a hozzám vezető út oka is meghatározhatja egy-egy fotózás hangulatát. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a kontextust, a modell lelkiállapotát és célját. Mindig azon vagyok, hogy kifürkésszem az engem megkereső hölgyek lelke mélyén rejlő kimondott vagy kimondatlan vágyakat. Olyan eset is előfordulhat már, amikor a modell által felvázolt igények nem egyeztek azzal, amire valójában szüksége volt, és ami a lelke mélyén boldoggá tette volna. Erre csak úgy lehet rájönni, ha beszélgetünk. Ha jobban megismerem Őt és megtudom, hogy mi mozgatja. Ezt a hölgyet meggyőztem arról, hogy egy teljesen más hangulatú fotózást szervezzünk egy teljesen más helyen, mint amit ő eredetileg kigondolt. Senki sem bánta meg…
Kissé elkalandoztam az eredeti témától, de ezek a gondolatok is a blogbejegyzésembe kívánkoztak. Úgy érzem mindennek a lényege a bizalom és a biztonságérzet. Amikor valaki majdnem vagy teljesen levetkőzik előttem, az nem egy mindennapi dolog. Az tiszteletet érdemel. Az nagy bátorság, nyitottság és kiszolgáltatottság is egyben. Sosem veszem természetesnek, hogy engem választ valaki erre a feladatra. Mindig megtisztelő és egyben megható is számomra, hiszen minden alkalommal megismerhetek egy különleges embert, egy élethelyzetet, egy életutat, egy csodát. Olyan, mintha táncolnánk. Mintha láthatatlanul fognánk egymás kezét a fotózás alatt. Minden elkattintott képpel egyre közelebb kerülünk egymáshoz, ugyanakkor egyre mélyebbre utazunk önmagunkban. Fürkésszük a női lélek titkait, szépségeit, mérhetetlen erejét és szépségét. Ebből az összetett egymásra hatásból születnek meg a képek. Kissé mindketten rajtuk vagyunk. Olyanok, mint az ujjlenyomatok. Időlenyomatok…
Nem tudok erről a témáról érzelmek nélkül beszélni. Talán néhol csöpögősnek tűnnek a szavak… Talán nincs is értelme leírni őket, mert meg sem közelítik a valóságot. Mégis jó írni, jó kiadni a gondolatokat még ilyen csonka formában is. Jó megosztani… Lassan leállítom magam. Összegzek. Másképp sosem lesz vége :)
Ez a katartikus fotózás a következő tanítással tett gazdagabbá és bölcsebbé: aki mer, az nyer, aki belevág, az megcsinálja, aki nem ismer lehetetlent, annak számára bármi lehetséges. Mindegy milyen nap van és mindegy milyen fájdalom gyötör – mindig van kiút, remény és megoldás. Kockázatvállalás nélkül nincs előrehaladás. Talán nem nehéz kitalálni így, a bejegyzés végén, hogy az aktfotózás a kedvenc témám - mindig arra késztet, hogy túllépjek önmagamon. Arra is megtanított ez a különös eset, hogy amit szeret csinálni az ember, az nem betegíti meg, sőt – meggyógyítja…
Csak biztatni tudok mindenkit, hogy mindig (vagy legalábbis minél gyakrabban) azt tegye, amit szeret. Win-win-win…
Nemrég az a megtisztelő feladat ért, hogy a Tipton Eyeworks pécsi gyárában fotózhattam a gyártási folyamatokat. Ez egyrészt az ötvös múltam miatt volt rendkívül nagy élmény, hiszen jó volt ismét szerszámok között, műhely környezetben lenni, másrészt azért, mert mindig is érdekelt az ipar, mint fotó téma. Persze a Tipton Eyeworks telephelyét nem egy hatalmas gyárnak kell elképzelni száz meg száz munkással, hanem egy pici, családias üzemnek, ahol kevesen dolgoznak, és manufakturális jelleggel történik a gyártás. Mint minden új fotós feladat, ez is izgalommal töltött el, mert nem tudtam pontosan mire számíthatok, mennyi fény lesz odabent, mennyi mozgásterem lesz, és mennyi időm lesz egy-egy folyamat megörökítésére. A valódi kihívást mégsem ezek a kérdések jelentették, hanem az, hogy felkért Tipton Zakariás, a márka megálmodója, hogy videókat is készítsek a helyszínen…
Lenyűgöző volt látni, hogyan készülnek a világhírű hanglemezekből előállított szemüvegkeretek, lépésről lépésre követve végig a gondosan összehangolt gyártási műveleteket. Miután gyorsan végigvezettek a CNC gépek között, és a koptatódobot is megmutatták, amely három nap alatt lekerekíti a frissen CNC-zett keretek éleit, betekintést nyerhettem a finomabb munkafolyamatokba, amelyek sok kézimunkát igényelnek. A terep felmérését követően konzultáltam a vezetővel, és el is kezdtem a munkát, mert szűkös időkeretet kaptam a feladat elvégzésére.
A gépi és a kézi folyamatok egyaránt felcsigáztak. A CNC fotózása és filmezése közben az járt az eszemben, hogy micsoda tudás állhat annak a hátterében, hogy a tervrajzok alapján megalkossák a CNC gép “koreográfiáját” egy-egy szemüveg modell elkészítéséhez. Úgy tudom elképzelni a folyamatot, mint egy táncot, amelyben az ötlet és a design képezi a zenét, a különféle gépek a kézimunkával együtt pedig a tánclépéseket, amelyek elvezetnek a késztermékhez, az élményhez, a harmóniához.
Íme, néhány fotó a kedvenceim közül:
Annak ellenére, hogy úgy éreztem versenyfutás volt az idővel a Tipton Eyeworks gyárában töltött néhány óra, elmondhatom, hogy sikerült teljesíteni a feladatot. Még egy rövid videó is született a felvételek feldolgozásakor.
Hogy miért éppen az AC/DC zenéjét választottam a videó elkésztésekor? Egyszerű a válasz. A Tipton Eyeworks nagy sikerű napszemüveg kollekciója, a Vinylize x AC/DC, a neves rock együttessel való kollaboráció gyümölcseként látott napvilágot 2018-ban. Ha különleges és karakteres napszemüvegre vágysz, akkor érdemes lehet betérni a Tipton Eyeworks boltjába, hiszen lassan itt a nyár, a napsütés évszaka :)
Aki szokott fotózni, az tudja, hogy amikor úgy sétál a város utcáin, hogy közben azt is lesi, hogy mit lehetne lencsevégre kapni, akkor másképpen látja a világot. Lehet, hogy fényképezőgéppel a kezünkben felfedezünk olyan finom részleteket és olyan szépségeit a városnak, amelyek mellett egyébként elsietnénk anélkül, hogy felkeltenék a figyelmünket. Így pedig időt adunk magunknak arra, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is, hogy ne csak siessünk, hanem élvezzük is az utunkat. Ezt a megváltozott figyelmet sietségben ugyanúgy lehet gyakorolni, mint ha céltalanul és nyugis tempóban indulnánk el bóklászni.
Lassan 10 éve élek Budapesten és ennyi év után is meggyőződéssel kijelenthetem, hogy sosem lehet eléggé felfedezni a várost, hiszen folyamatosan változik, és mindig tartogat meglepetéseket. Még akkor is, ha napi szinten sétálunk végig egy utcán, mert lehet, hogy az ötszázadik alkalommal felfedezünk valami részletet, amely nagyon kedves számunkra, mégis számtalanszor elsétáltunk mellette úgy, hogy észrevétlen maradt a szemeink előtt, mert közben teljesen máshol járt az eszünk.
A fényképezőgép önmagában is elég ahhoz, hogy más szemmel kezdjük el látni a világot, amit az én esetemben csak fokoz az építészet iránti érdeklődés és rajongás, hiszen 3 évig építészetet is tanultam középiskolában. Szinte képtelen vagyok úgy elmenni egy épület előtt, hogy ne elemezném ki, ne venném észre azt, ami tetszik benne vagy azt, ami nem tetszik, hogy ne gondolkodnék el azon, hogy vajon mikor épülhetett és milyen stílusban, ki tervezte és miket láthattak a falai az idők során. Ha hagyom magam elvarázsolódni az ilyesfajta gondolatok által, akkor olyan érzésem támad, mintha időutazáson lennék a múltba vagy a jövőbe.
Budapesti éveim legnagyobb részét Pesten, a belváros környékén töltöttem, azonban volt szerencsém közel egy évig egy kevésbé központi részen, Külső-Erzsébetvárosban lakni, amelyet Csikágónak is szoktak becézni, ugyanis egykor puszta földterületek terültek el a város ezen részén, aztán a 20. század első évtizedeiben rohamos ütemben beépítették a pusztát szabályos négyzetrács rajzolatú utcákkal, az amerikai nagyvárosok utcáinak mintájára – pontosan úgy, mint Csikágóban. Szóval ez a városrész egyáltalán nem veszélyes közbiztonság szempontjából, hiába asszociálnak erre sokan a becenév hallatán. Most már te is tudod a történetet…
Noha rövid ideig éltem Budapest Csikágójában, ez a rövid idő is elegendő volt ahhoz, hogy szerelembe essek vele. Olyannyira, hogy elkezdtem fotózni a szecessziós épületeket, belső udvarokat, gangokat, részleteket. Nagy élmény volt a lencsén keresztül más szemmel látni mindent. Kissé olyan, mintha egy szem számára láthatatlan méretű dolgot mikroszkóp alatt vizsgálnánk és felfedné titkait. Rendkívül intenzív volt minden felfedezőutam, és mindig úgy tértem haza, hogy azon gondolkodtam, melyik épület lehetne a következő téma, a következő szerelem. Ezekből a képekből szeretnék most megosztani néhányat, hogy inspiráljalak, és arra ösztönözzelek, hogy legyél éber a sétáid során, mert nagyon megéri. Ez egyben egy jó gyakorlat arra, hogy kiszakadjunk a hétköznapi dolgokkal kapcsolatos gondolatörvényből és visszatérjünk a jelenbe, az itt és most valóságába. Nem szükséges fényképeket készíteni, csak ha van kedvünk hozzá és szeretünk fényképezni. Azt is lehet, hogy csak a szemünkkel fényképezünk és elraktározzuk a szépségeket az agyunk valamelyik szegletében.
Te milyen szépségeket láttál az utóbbi időben Budapesten?
Soraim végeztével egy könyv jut eszembe, amelyet ajánlani szeretnék azoknak, akiket mélyebben érdekel Budapest. A könyv címe Vándorparadicsom és Lábass Endre tollából való.
Íme egy kritika részlet Falvai Mátyástól:
“A kötet felütése igen találó és egyben jól jellemzi azt a látásmódot, amit Lábass Endre képvisel: „Valaki azt írta egy fantasztikus regényben, hogy a kövek élnek. Élnek, mint az ember és a növényzet, csak számunkra lehetetlen észrevenni a kövek életét, olyan más ütemben él a szikla. Mintha zenét kellene hallgatnunk egy lemezről, amely ezerévenként fordul egyet.” Meglátni a kövek életét: ehhez több ezer évig kellene élni, de legalábbis emberfeletti módon türelmesnek kell lenni. Tekintve, hogy a szerző minden valószínűség szerint nem élt többet néhány röpke évtizednél, arra kell gyanakodnunk, hogy utóbbi tulajdonsággal rendelkezik. Lábassnak ugyanis sikerült. Látja és láttatni kívánja, miként mozog a város. Hogyan terjeszkedik, miként alakul, hogyan küzdi le betegségeit, miként öregszik és fiatalodik egyszerre. Úgy látja és kívánja láttatni, mint egy hatalmas élő organizmust. S ahogy minden részben benne van az egész, Lábass Endre sem városrendészeti és térképészeti részletekkel untat bennünket: apró tárgyakból, épülettöredékekből, emberekből, sztorikból, élettörténetekből építi fel számunkra Budapestet. És történelemből.”
Ha még mindig érdekel a téma, akkor itt egy link, ahol megtalálod a könyvet pdf formájában.
"A Damjanich utcai cukorkakészítõ-mester" című rész éppen a Csikágó nevű városrészről idéz emlékeket…
Fotósként számos olyan feladattal találom szemben magam, amely lehetőséget kínál a szinergiára. Ilyenkor mindig felpörgök, és arra ösztönöz a sikerélmény, hogy még jobban beleássam magam a fotózásba, fejlesszem magam, tágítsam a látóköröm és az eszköztáram, mert mindig van tovább :)
Nemrég a Zsolnay Kávéház sütemény kínálatát fotóztam a cukrászmester, Bechmann György, a PR menedzser, Ács Erzsébet, valamint az asszisztensem és jobb kezem, Lieszkovszky László Loránd, segítségével. Annyira megihletett a fotózás, hogy nem lehetett kihagyni ezt a blogbejegyzést…
Aki még nem járt a Zsolnay Kávéházban, annak tudni érdemes, hogy már önmagában a belső tér is különleges és inspiráló, hiszen központi szerepet tölt be látvány szempontjából az emblematikus Haraghy-üveg kupolatető, amely a tervező, Haraghy Jenő nevét örökíti az utókorra. A kupola a két világháború közötti időszakból maradt ránk és emlékeztet arra a fénykorra, amelynek a második világháború vetett véget. A régi mellett jól megfér az új is a kávéház falai között, hiszen az a'la carte részt Felsmann Tamás és Felsmann István Aqua Medicamentosa avagy Láthatóvá válik a láthatatlan című kísérleti technikával készült műalkotása díszíti.
Látszólag semmi köze nincs a fotózáshoz ennek a környezetet részletező leírásnak, de valójában sokkal több köze van hozzá, mint gondolnánk, hiszen a környezet határozza meg a hangulatot, a stílust, azt az életérzést, amit a hely képvisel a részletek által, és amit a képekkel közvetíteni szeretnénk. Arra jöttem rá, hogy a sütik a hely legfinomabb részletei minden értelemben véve, és egyben azt is elmondhatjuk róluk, hogy ők a főszereplők, hiszen értük van a hely, és ha betérünk egy kávéra a Zsolnay Kávéházba, akkor minden bizonnyal a kávénkat egy művészien megalkotott sütemény fogja kísérni. Így válik a kávézás egy vizuális és gasztronómiai kényeztetéssé, amely egy rövid időre kiszakít a mókuskerékből.
Olyan a hely a süteményeknek, mint az ékszerdoboz az ékszernek – a kettő együtt alkot teljes egészet és formál egyfajta misztériumot, amely akkor nyer igazán értelmet, ha kapcsolatba kerül az emberrel és meggyönyörködteti, elvarázsolja, kikapcsolja. Ezt nevezném luxusnak. Nem lehet egy napon emlegetni a kávéházi élményt egy utcán bekapott falattal, amit gyorsan betömünk a nagy rohanásban, hogy bírjuk a tempót. Az élmény szó használata nem véletlen: itt egy falat süti több annál, ami önmagában lenne, vagy ha az utcán, sietve fogyasztanánk el. Itt egy falat sütiben benne van a környezet, a tudás, a felszolgálás, az étkészlet, a hangok, a színek, az illatok, a formák. Ez a szinergia, amikor a két dolog önmagában is értéket képvisel, de amikor összeadódnak, akkor meghaladják önmagukat és kinccsé nemesednek.
Barackos túrószelet
Ebbe a környezetbe és értékrendbe helyezve van csak értelme beszélni a fotózásról, hiszen főként a hely és a téma határozza meg a végeredményt, társulva egy kis szaktudással. A jó eredmény másik alapvető feltétele a jó kommunikáció és a jó csapat, amit ebben az esetben a cukrászmester, a PR menedzser és az asszisztensem jelentett, akikkel szinte félszavakból megértettük egymást. A rövid bemutatkozást követően rögtön munkának is láttunk. Erzsébet felvázolta az alapkoncepciót és segített megtalálni a megfelelő tálalási formát. György segített elrendezni a süteményeket és megtalálni a legelőnyösebb szöget, ahonnan a legszebb arcukat mutatják a “modellek”. Mi meg beállítottuk a fényeket, a mélységélességet és a kompozíciót az asszisztensem segítségével.
A folyamat organikusan fejlődött, a különböző feladatok természetesen egymásba simultak, és kialakult egy flow, amely végigsodort bennünket a fotózáson úgy, hogy közben megfeledkeztünk az időről és önmagunkról. Csak a feladat létezett és a közös alkotás - tiszta szinergia.
Bechmann György cukrászmesterrel kiértékeljük az egyik fotót. (Fotó: Lieszkovszky László Loránd)
Lenyűgöző volt látni, ahogy György hordja a sütiket a kamera elé és olyan gondossággal, figyelmességgel és szeretettel rendezi el őket a tányéron, mintha a gyerekeit simogatná. Lenyűgöző volt megtapasztalni azt az alázatosságot, szakértelmet és türelmet, amit a csapat tanúsított. A fotózás nem munka volt, sokkal inkább egy kollektív kreatív élmény, amely nem lett volna teljes, ha hiányzik valaki a láncból.
Félbevágott finomságok...
Miután feltöltődtünk a művészien megalkotott desszertek látványával és a fotózás is befejeződött, eljött az ideje a sütik próbájának. Nem volt lehetőség a teljes kínálat végigkóstolására, de azok közül, amelyek terítékre kerültek számomra a Szófia Míra nevű sütemény volt a legvarázslatosabb. Ez egy liszt nélkül készült finomság könnyű, mascarpone krémes, erdei gyümölcsös tartalommal, ropogós köntösbe burkolva. Megjelenésében és ízvilágában egyaránt üde, tavaszias, friss és változatos. Elegyedik benne az édeskés és a savanykás, a krémes és a ropogós, éppen olyan arányban, ami szükséges a harmóniához. Természetesen a kávéház olyan klasszikusokat is kínál, mint a Dobos-torta, az Eszterházy-torta vagy a flódni, de számomra a legnagyobb élményt azok a kreatív darabok jelentik, amelyekben benne van a cukrászmester egyénisége, ízlése, találékonysága és tehetsége. Talán így, hogy személyesen is volt alkalmam megismerni a mesésen finom desszertek megalkotóját, még inkább értékelem azokat, és ez az ismeretség is hozzáadódik ahhoz az élményhez, amit a Zsolnay Kávéház ínyenc csemegéi nyújtanak számomra. Ez olyan, mint amikor egy műalkotást történelmi kontextusba helyez a szemlélő, aztán mindezt behelyezi az alkotó életébe és életművébe – így válik az egész igazán érthetővé és értékelhetővé.
Két klasszikus, az Eszterházy-torta és a flódni :)
Szófia Míra
Azt hiszem, hogy minél több olyan emberre lenne szükség, akinek a munkája nem is annyira munka, sokkal inkább egy önkifejezési forma és egy út a kiteljesedés felé úgy szakmailag, mint emberileg. Remélem minél több hasonló élményben lesz részem a jövőben, és minél gyakrabban megtapasztalhatom azt a harmonikus együttműködést, amit a Zsolnay Kávéházban tapasztalhattam.
