Egy aktfotózás története
Azt hiszem, minden fotós életében vannak olyan napok, amikor legszívesebben elrejtőzne a világ elől. Ennek több árnyalata lehet. Most csak a két végletet mutatom be. Egy: amikor valami miatt nem vagyok szociális kedvemben, ezért nem tudok olyan intenzitással figyelni a modellre és a fényekre, ahogy elvárnám magamtól. Kettő: amikor nagyon rosszul érzem magam és legszívesebben ki sem kelnék az ágyból, nemhogy fotózzak. A két végletnek bármilyen arányú keveréke előfordulhat időnként. Ilyenkor arra törekszem, hogy mindebből a modell semmit se érezzen, hiszen nem tehet róla, hogy egy olyan napot fogott ki, amikor nem vagyok csúcsformában.
A fent említett második számú végletből indulva kezdődött a történet egy szürke, esős napon. Már hetek óta szerveztük a külföldön élő modellemmel az aktfotózást. Mindketten nagy izgalommal vártuk a kitűzött napot. Be volt szervezve a sminkes. Minden alaposan meg volt tervezve egy dolog kivételével… Fel sem merült bennem, hogy mi lesz, ha bedobom a törölközőt a fotózás reggelén és szinte kis sem tudok kelni az ágyból? Ezért aztán a délelőttöm a ráhangolódás helyett azzal telt, hogy körbetelefonáltam az összes fotós ismerősömet, hogy be tudna-e ugrani helyettem, mert én a halálomon vagyok. Nem lepett meg, hogy éppen aznap senki sem ért rá, hiszen szerda volt, a hét közepe, a legnagyobb hajtás. Magamra maradtam a problémámmal, ami ha lehet, csak rontott a helyzeten. Már-már úrrá lett rajtam a pánik, amikor elérkezett a tettek ideje. Csenegetett a sminkes. Kábultan nyitottam ajtót. Nemsokára a modell is betoppant. Itt a vég, gondoltam.
Nem hittem volna, hogy képes leszek aznap bármi aktív tevékenységre, mégis valami csoda folytán erőt vettem magamon, és minden idegemmel a modellre kezdtem el figyelni, hiszen ez a nap róla szólt, ez a fotózás érte volt. Szerettem volna a tőlem telhető maximumot nyújtani számára függetlenül az állapotomtól. Megnézegettük együtt a kiegészítőket, amiket hozott a fotózásra, aztán a sminkes nekilátott a munkának. Lassan kezdtem fellélegezni. Mintha visszatért volna belém az erő. Mintha kissé kiléptem volna a testemből, és a külvilágra fókuszálás által egy másik, kellemesebb állapotba kerültem volna. Megszűntem létezni önmagam számára, csak a feladat lebegett a szemem előtt és az, hogy meg kell csinálnom, mindegy milyen erőfeszítések árán.
Mire befejeződött a sminkelés már úgy éreztem, hogy készen állok az útra a stúdióig, és a fotózásra is. Persze közben jó néhányszor átvillant az agyamon, hogy őrült vagyok. Hogy mi van, ha balul sül el a dolog és nagy csalódás éri a modellt, mert csak félgőzzel tudtam teljesíteni? Gyorsan el is hessegettem ezeket a sötét gondolatokat. Valami hajtott. Valami azt súgta, hogy hiába indultunk mínuszról, ez csak jó lehet. Sikerülni fog.
A stúdióban annyira magával sodort a feladat, hogy szinte meg is feledkeztem arról, hogyan indult a nap. Ez nem egy poénkodós és nevetgélős fotózás volt, hanem komoly, elmélyült együttműködés. Harmónia egymással, a fényekkel, a fényképezőgéppel. Éppen illő az alkalomhoz. Hogy miért mondom ezt? Azért, mert ez a hölgy azért jött hozzám aktfotózásra, mert nemrég zárt le egy hosszú kapcsolatot, és szeretett volna egy kis önbizalom-tuningot, egy kis lélek-balzsamírt ebben a nehéz időszakban, amikor egy új életre készült új reményekkel és új álmokkal. Ez sokkal inkább egy belső munka és mély, katartikus élmény, mint egy külsőségeken alapuló, könnyed és vidám folyamat. Úgy érzem méltó volt a fotózás egy régi fejezet lezárásához így, ahogy volt, minden “szépséghibájával” együtt.
Mindig is érdekelt, hogy miért vágnak bele a hölgyek egy fehérneműs vagy aktfotózásba. Sokszor a hozzám vezető út oka is meghatározhatja egy-egy fotózás hangulatát. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a kontextust, a modell lelkiállapotát és célját. Mindig azon vagyok, hogy kifürkésszem az engem megkereső hölgyek lelke mélyén rejlő kimondott vagy kimondatlan vágyakat. Olyan eset is előfordulhat már, amikor a modell által felvázolt igények nem egyeztek azzal, amire valójában szüksége volt, és ami a lelke mélyén boldoggá tette volna. Erre csak úgy lehet rájönni, ha beszélgetünk. Ha jobban megismerem Őt és megtudom, hogy mi mozgatja. Ezt a hölgyet meggyőztem arról, hogy egy teljesen más hangulatú fotózást szervezzünk egy teljesen más helyen, mint amit ő eredetileg kigondolt. Senki sem bánta meg…
Kissé elkalandoztam az eredeti témától, de ezek a gondolatok is a blogbejegyzésembe kívánkoztak. Úgy érzem mindennek a lényege a bizalom és a biztonságérzet. Amikor valaki majdnem vagy teljesen levetkőzik előttem, az nem egy mindennapi dolog. Az tiszteletet érdemel. Az nagy bátorság, nyitottság és kiszolgáltatottság is egyben. Sosem veszem természetesnek, hogy engem választ valaki erre a feladatra. Mindig megtisztelő és egyben megható is számomra, hiszen minden alkalommal megismerhetek egy különleges embert, egy élethelyzetet, egy életutat, egy csodát. Olyan, mintha táncolnánk. Mintha láthatatlanul fognánk egymás kezét a fotózás alatt. Minden elkattintott képpel egyre közelebb kerülünk egymáshoz, ugyanakkor egyre mélyebbre utazunk önmagunkban. Fürkésszük a női lélek titkait, szépségeit, mérhetetlen erejét és szépségét. Ebből az összetett egymásra hatásból születnek meg a képek. Kissé mindketten rajtuk vagyunk. Olyanok, mint az ujjlenyomatok. Időlenyomatok…
Nem tudok erről a témáról érzelmek nélkül beszélni. Talán néhol csöpögősnek tűnnek a szavak… Talán nincs is értelme leírni őket, mert meg sem közelítik a valóságot. Mégis jó írni, jó kiadni a gondolatokat még ilyen csonka formában is. Jó megosztani… Lassan leállítom magam. Összegzek. Másképp sosem lesz vége :)
Ez a katartikus fotózás a következő tanítással tett gazdagabbá és bölcsebbé: aki mer, az nyer, aki belevág, az megcsinálja, aki nem ismer lehetetlent, annak számára bármi lehetséges. Mindegy milyen nap van és mindegy milyen fájdalom gyötör – mindig van kiút, remény és megoldás. Kockázatvállalás nélkül nincs előrehaladás. Talán nem nehéz kitalálni így, a bejegyzés végén, hogy az aktfotózás a kedvenc témám - mindig arra késztet, hogy túllépjek önmagamon. Arra is megtanított ez a különös eset, hogy amit szeret csinálni az ember, az nem betegíti meg, sőt – meggyógyítja…
Csak biztatni tudok mindenkit, hogy mindig (vagy legalábbis minél gyakrabban) azt tegye, amit szeret. Win-win-win…
