Hajnali fotózás Hűvösvölgyben...
Hogyha akad egy kis holtidő -mondjuk buszozás közben- szeretem megtölteni tartalommal és szakmai dolgokat keresgélni a neten. Mindig inspiráló olvasni más fotósok gondolatait és nézegetni a képeiket. Nemrég Édouard Boubat (francia fotós 1923-1999) szavai ragadtak ki a napi mókuskerékből: “Nem tudsz élni, ha megközelíthetetlen vagy. Az élet nem más, mint sebezhetőség.” (saját fordítás). Itt az angol nyelvű idézet: “You cannot live when you are untouchable. Life is vulnerability.”. Különös kettősség jellemez bennünket: egyrészt szeretnénk, ha észrevennének, ha megkedvelnének, ha elfogadnának, ha elismernének, másrészt viszont van bennünk egy elemi félelem a kudarctól, az ismeretlentől, a bizonytalantól, ami arra késztet, hogy bezárkózzunk és majdhogynem kivetkőzzünk a főszereplői szerepkörből az életünkben. Természetesen személyiségfüggő, hogy ki mennyire nyit vagy zár a világ felé, de egy valami közös mindannyiunkban: úgy szeretnénk kibontakozni, hogy közben ne szerezzünk sebeket vagy legalábbis minél kisebb mértékben sérüljünk.
Amikor olyan helyzet áll elő, hogy bármilyen okból kifolyólag kamera elé kell állnunk, nagy valószínűséggel elfog az izgalom és az aggodalom. Ilyenkor nincs menekvés. Vissza kell bújni a szerepbe. Vissza kell lépni a “színpadra”. Ez egy introvertált személynek hatalmas erőfeszítés lehet, ugyanakkor lehetőség arra, hogy megbátorodjon. Fotósként az a fő célom, hogy függetlenül attól, hogy a modell mennyire lámpalázas és rejtőzködő típus, jól érezze magát a fotózáson és megfeledkezzen a “színpadról”.
Volt egy izgalmas portréfotózásom június végén, amely éppen ennek a kettősségnek a feloldásáról szólt. Egy olyan fotósorozatot szerettünk volna megalkotni a modellel, amely szilárd vizuális alapot biztosít egy honlaphoz és a hozzá tartozó közösségi oldalakhoz.
Íme a modell bemutatkozása:
“Szarka Anita vagyok. Egy ideje kerestem a szót, amely magában foglalja mindazt, aki és amilyen vagyok művészként: az énekesnőt, a dalszerzőt, azt, aki zenei workshopokat és énekköröket tart, a színeket, a virágzást, a kapcsolódást gyökereimmel, a szabadságot, az érzelmek mély megélését és a flow-élményt, amit a zenén keresztül megélek. Hát itt van: Mayflower.”
Meglepő volt számomra, hogy mennyi izgalom van Anitában annak ellenére, hogy ő szokva van a szerepléshez és a színpadhoz. Itt derült ki számomra, hogy nem számít a modell foglalkozása, a sebezhetőség érzése nem tompul. Szóval teljesen mindegy, hogy filmsztár áll a kamera előtt vagy asztalos, énekes vagy óvónő. Mindannyian hasonlóan reagálnak a helyzetre.
Erről jut eszembe - van egy rendkívül jó interjú a neten Annie Liebovitz fotóssal: https://www.youtube.com/watch?v=Z5wngOvB8v8. Érdemes végighallgatni vagy legalább meghallgatni azt a részt, ahol Annie Micheal Jacksonról mesél (15:50 és 16:40 között). Álmomban sem gondoltam volna, hogy a híres énekes szégyellős volt…
Ha Annie szavait veszem alapul, akkor kijelenthetem, hogy minden modellemnek egyforma támogatásra van szüksége abban, hogy merjenek megnyílni. Michael Jackson is csak abban a biztonságot nyújtó környezetben tudott igazán kibontakozni, amit Annie nagy körültekintéssel és szeretettel létrehozott körülötte. Szerintem egy fotós fő feladata nem az exponáló gomb sűrű nyomkodása, sokkal inkább annak a biztonságos “térnek” a megteremtése, amelyben otthonosan mozog a modell. Minden más mellékes. Nincs nagyobb ajándék annál, amikor megláthatjuk a modell igazi arcát, és megmutathatjuk a világnak azt az értéket és szépséget, amit képvisel.
Úgy érzem Anitával sikerült létrehoznunk azt a közös “teret”, amelyben mindketten jól éreztük magunkat :) Íme néhány kép a fotózásról:
