Amikor a gasztronómia és a fotográfia találkoznak

Fotósként számos olyan feladattal találom szemben magam, amely lehetőséget kínál a szinergiára. Ilyenkor mindig felpörgök, és arra ösztönöz a sikerélmény, hogy még jobban beleássam magam a fotózásba, fejlesszem magam, tágítsam a látóköröm és az eszköztáram, mert mindig van tovább :)

Nemrég a Zsolnay Kávéház sütemény kínálatát fotóztam a cukrászmester, Bechmann György, a PR menedzser, Ács Erzsébet, valamint az asszisztensem és jobb kezem, Lieszkovszky László Loránd, segítségével. Annyira megihletett a fotózás, hogy nem lehetett kihagyni ezt a blogbejegyzést…

Aki még nem járt a Zsolnay Kávéházban, annak tudni érdemes, hogy már önmagában a belső tér is különleges és inspiráló, hiszen központi szerepet tölt be látvány szempontjából az emblematikus Haraghy-üveg kupolatető, amely a tervező, Haraghy Jenő nevét örökíti az utókorra. A kupola a két világháború közötti időszakból maradt ránk és emlékeztet arra a fénykorra, amelynek a második világháború vetett véget. A régi mellett jól megfér az új is a kávéház falai között, hiszen az a'la carte részt Felsmann Tamás és Felsmann István Aqua Medicamentosa avagy Láthatóvá válik a láthatatlan című kísérleti technikával készült műalkotása díszíti.

Látszólag semmi köze nincs a fotózáshoz ennek a környezetet részletező leírásnak, de valójában sokkal több köze van hozzá, mint gondolnánk, hiszen a környezet határozza meg a hangulatot, a stílust, azt az életérzést, amit a hely képvisel a részletek által, és amit a képekkel közvetíteni szeretnénk. Arra jöttem rá, hogy a sütik a hely legfinomabb részletei minden értelemben véve, és egyben azt is elmondhatjuk róluk, hogy ők a főszereplők, hiszen értük van a hely, és ha betérünk egy kávéra a Zsolnay Kávéházba, akkor minden bizonnyal a kávénkat egy művészien megalkotott sütemény fogja kísérni. Így válik a kávézás egy vizuális és gasztronómiai kényeztetéssé, amely egy rövid időre kiszakít a mókuskerékből.

Olyan a hely a süteményeknek, mint az ékszerdoboz az ékszernek – a kettő együtt alkot teljes egészet és formál egyfajta misztériumot, amely akkor nyer igazán értelmet, ha kapcsolatba kerül az emberrel és meggyönyörködteti, elvarázsolja, kikapcsolja. Ezt nevezném luxusnak. Nem lehet egy napon emlegetni a kávéházi élményt egy utcán bekapott falattal, amit gyorsan betömünk a nagy rohanásban, hogy bírjuk a tempót. Az élmény szó használata nem véletlen: itt egy falat süti több annál, ami önmagában lenne, vagy ha az utcán, sietve fogyasztanánk el. Itt egy falat sütiben benne van a környezet, a tudás, a felszolgálás, az étkészlet, a hangok, a színek, az illatok, a formák. Ez a szinergia, amikor a két dolog önmagában is értéket képvisel, de amikor összeadódnak, akkor meghaladják önmagukat és kinccsé nemesednek.

Ebbe a környezetbe és értékrendbe helyezve van csak értelme beszélni a fotózásról, hiszen főként a hely és a téma határozza meg a végeredményt, társulva egy kis szaktudással. A jó eredmény másik alapvető feltétele a jó kommunikáció és a jó csapat, amit ebben az esetben a cukrászmester, a PR menedzser és az asszisztensem jelentett, akikkel szinte félszavakból megértettük egymást. A rövid bemutatkozást követően rögtön munkának is láttunk. Erzsébet felvázolta az alapkoncepciót és segített megtalálni a megfelelő tálalási formát. György segített elrendezni a süteményeket és megtalálni a legelőnyösebb szöget, ahonnan a legszebb arcukat mutatják a “modellek”. Mi meg beállítottuk a fényeket, a mélységélességet és a kompozíciót az asszisztensem segítségével.

A folyamat organikusan fejlődött, a különböző feladatok természetesen egymásba simultak, és kialakult egy flow, amely végigsodort bennünket a fotózáson úgy, hogy közben megfeledkeztünk az időről és önmagunkról. Csak a feladat létezett és a közös alkotás - tiszta szinergia.

Lenyűgöző volt látni, ahogy György hordja a sütiket a kamera elé és olyan gondossággal, figyelmességgel és szeretettel rendezi el őket a tányéron, mintha a gyerekeit simogatná. Lenyűgöző volt megtapasztalni azt az alázatosságot, szakértelmet és türelmet, amit a csapat tanúsított.  A fotózás nem munka volt, sokkal inkább egy kollektív kreatív élmény, amely nem lett volna teljes, ha hiányzik valaki a láncból.

Miután feltöltődtünk a művészien megalkotott desszertek látványával és a fotózás is befejeződött, eljött az ideje a sütik próbájának. Nem volt lehetőség a teljes kínálat végigkóstolására, de azok közül, amelyek terítékre kerültek számomra a Szófia Míra nevű sütemény volt a legvarázslatosabb. Ez egy liszt nélkül készült finomság könnyű, mascarpone krémes, erdei gyümölcsös tartalommal, ropogós köntösbe burkolva. Megjelenésében és ízvilágában egyaránt üde, tavaszias, friss és változatos. Elegyedik benne az édeskés és a savanykás, a krémes és a ropogós, éppen olyan arányban, ami szükséges a harmóniához. Természetesen a kávéház olyan klasszikusokat is kínál, mint a Dobos-torta, az Eszterházy-torta vagy a flódni, de számomra a legnagyobb élményt azok a kreatív darabok jelentik, amelyekben benne van a cukrászmester egyénisége, ízlése, találékonysága és tehetsége. Talán így, hogy személyesen is volt alkalmam megismerni a mesésen finom desszertek megalkotóját, még inkább értékelem azokat, és ez az ismeretség is hozzáadódik ahhoz az élményhez, amit a Zsolnay Kávéház ínyenc csemegéi nyújtanak számomra. Ez olyan, mint amikor egy műalkotást történelmi kontextusba helyez a szemlélő, aztán mindezt behelyezi az alkotó életébe és életművébe – így válik az egész igazán érthetővé és értékelhetővé.

Azt hiszem, hogy minél több olyan emberre lenne szükség, akinek a munkája nem is annyira munka, sokkal inkább egy önkifejezési forma és egy út a kiteljesedés felé úgy szakmailag, mint emberileg. Remélem minél több hasonló élményben lesz részem a jövőben, és minél gyakrabban megtapasztalhatom azt a harmonikus együttműködést, amit a Zsolnay Kávéházban tapasztalhattam.