Különleges fotó témák a városban
Aki szokott fotózni, az tudja, hogy amikor úgy sétál a város utcáin, hogy közben azt is lesi, hogy mit lehetne lencsevégre kapni, akkor másképpen látja a világot. Lehet, hogy fényképezőgéppel a kezünkben felfedezünk olyan finom részleteket és olyan szépségeit a városnak, amelyek mellett egyébként elsietnénk anélkül, hogy felkeltenék a figyelmünket. Így pedig időt adunk magunknak arra, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is, hogy ne csak siessünk, hanem élvezzük is az utunkat. Ezt a megváltozott figyelmet sietségben ugyanúgy lehet gyakorolni, mint ha céltalanul és nyugis tempóban indulnánk el bóklászni.
Lassan 10 éve élek Budapesten és ennyi év után is meggyőződéssel kijelenthetem, hogy sosem lehet eléggé felfedezni a várost, hiszen folyamatosan változik, és mindig tartogat meglepetéseket. Még akkor is, ha napi szinten sétálunk végig egy utcán, mert lehet, hogy az ötszázadik alkalommal felfedezünk valami részletet, amely nagyon kedves számunkra, mégis számtalanszor elsétáltunk mellette úgy, hogy észrevétlen maradt a szemeink előtt, mert közben teljesen máshol járt az eszünk.
A fényképezőgép önmagában is elég ahhoz, hogy más szemmel kezdjük el látni a világot, amit az én esetemben csak fokoz az építészet iránti érdeklődés és rajongás, hiszen 3 évig építészetet is tanultam középiskolában. Szinte képtelen vagyok úgy elmenni egy épület előtt, hogy ne elemezném ki, ne venném észre azt, ami tetszik benne vagy azt, ami nem tetszik, hogy ne gondolkodnék el azon, hogy vajon mikor épülhetett és milyen stílusban, ki tervezte és miket láthattak a falai az idők során. Ha hagyom magam elvarázsolódni az ilyesfajta gondolatok által, akkor olyan érzésem támad, mintha időutazáson lennék a múltba vagy a jövőbe.
Budapesti éveim legnagyobb részét Pesten, a belváros környékén töltöttem, azonban volt szerencsém közel egy évig egy kevésbé központi részen, Külső-Erzsébetvárosban lakni, amelyet Csikágónak is szoktak becézni, ugyanis egykor puszta földterületek terültek el a város ezen részén, aztán a 20. század első évtizedeiben rohamos ütemben beépítették a pusztát szabályos négyzetrács rajzolatú utcákkal, az amerikai nagyvárosok utcáinak mintájára – pontosan úgy, mint Csikágóban. Szóval ez a városrész egyáltalán nem veszélyes közbiztonság szempontjából, hiába asszociálnak erre sokan a becenév hallatán. Most már te is tudod a történetet…
Noha rövid ideig éltem Budapest Csikágójában, ez a rövid idő is elegendő volt ahhoz, hogy szerelembe essek vele. Olyannyira, hogy elkezdtem fotózni a szecessziós épületeket, belső udvarokat, gangokat, részleteket. Nagy élmény volt a lencsén keresztül más szemmel látni mindent. Kissé olyan, mintha egy szem számára láthatatlan méretű dolgot mikroszkóp alatt vizsgálnánk és felfedné titkait. Rendkívül intenzív volt minden felfedezőutam, és mindig úgy tértem haza, hogy azon gondolkodtam, melyik épület lehetne a következő téma, a következő szerelem. Ezekből a képekből szeretnék most megosztani néhányat, hogy inspiráljalak, és arra ösztönözzelek, hogy legyél éber a sétáid során, mert nagyon megéri. Ez egyben egy jó gyakorlat arra, hogy kiszakadjunk a hétköznapi dolgokkal kapcsolatos gondolatörvényből és visszatérjünk a jelenbe, az itt és most valóságába. Nem szükséges fényképeket készíteni, csak ha van kedvünk hozzá és szeretünk fényképezni. Azt is lehet, hogy csak a szemünkkel fényképezünk és elraktározzuk a szépségeket az agyunk valamelyik szegletében.
Te milyen szépségeket láttál az utóbbi időben Budapesten?
Soraim végeztével egy könyv jut eszembe, amelyet ajánlani szeretnék azoknak, akiket mélyebben érdekel Budapest. A könyv címe Vándorparadicsom és Lábass Endre tollából való.
Íme egy kritika részlet Falvai Mátyástól:
“A kötet felütése igen találó és egyben jól jellemzi azt a látásmódot, amit Lábass Endre képvisel: „Valaki azt írta egy fantasztikus regényben, hogy a kövek élnek. Élnek, mint az ember és a növényzet, csak számunkra lehetetlen észrevenni a kövek életét, olyan más ütemben él a szikla. Mintha zenét kellene hallgatnunk egy lemezről, amely ezerévenként fordul egyet.” Meglátni a kövek életét: ehhez több ezer évig kellene élni, de legalábbis emberfeletti módon türelmesnek kell lenni. Tekintve, hogy a szerző minden valószínűség szerint nem élt többet néhány röpke évtizednél, arra kell gyanakodnunk, hogy utóbbi tulajdonsággal rendelkezik. Lábassnak ugyanis sikerült. Látja és láttatni kívánja, miként mozog a város. Hogyan terjeszkedik, miként alakul, hogyan küzdi le betegségeit, miként öregszik és fiatalodik egyszerre. Úgy látja és kívánja láttatni, mint egy hatalmas élő organizmust. S ahogy minden részben benne van az egész, Lábass Endre sem városrendészeti és térképészeti részletekkel untat bennünket: apró tárgyakból, épülettöredékekből, emberekből, sztorikból, élettörténetekből építi fel számunkra Budapestet. És történelemből.”
Ha még mindig érdekel a téma, akkor itt egy link, ahol megtalálod a könyvet pdf formájában.
"A Damjanich utcai cukorkakészítõ-mester" című rész éppen a Csikágó nevű városrészről idéz emlékeket…
